A SZENTLÉLEK MŰVE

Már 1990-ben, 41 év tilalom után az első szabad pünkösdi búcsún ott volt Csíksomlyón a debreceni Keresztény Értelmiségiek Szövetségének csapata. Amikor tervezgettük az utat, kerestük a helyet, ahol meg tudnánk szállni. Egyesületünk tagjai közül Barna Gábor etnográfusnak és Fodor András atyának már volt kapcsolata a gyimesfelsőlokiakkal, ezért oda mentünk, még ha ez messzebb is van, mint úti célunk, Somlyó. Akkor még csak egy busszal mentünk. Gyimesfelsőlok túlsó végén családoknál kaptunk szállást. Még a hajnal derengésében házigazdánk segítségével készítettünk egy egyszerű keresztet, az alá gyűlve csatlakoztunk az ünneplőbe öltözött gyimesi keresztaljakhoz.

Akik akkor együtt voltunk, életünk egyik legnagyobb élményét éltük át a gyalogosan megtett, több mint harminc kilométeres úton. Eltanultuk az ottani búcsús szokásokat, énekeket, és ismerkedve beszélgettünk a gyimesi emberekkel, ámulva a táj és a lélek gyönyörűségén. Ez folytatódott és vált a találkozás szentségévé az ünnepi szentmisén, ami akkor még nem a nyeregben, hanem a kegytemplomnál volt. Éjszaka is ottmaradtunk, virrasztottunk, megjártuk a meredek Jézus hágóján a keresztutat, és a Kissomlyón, a Salvator kápolna mögött vártuk a kelő nappal érkező Szentlelket…

Ilyen élmények hatására a következő évben már két busszal mentünk, és egyre többen voltunk, akiknek az év ezen túl pünkösdtől pünkösdig tartott… Nehéz megfelelő szavakkal kifejezni azt, amit ott évről évre átéltünk: kezdtük felfogni és tapasztalni a Szentlélek ajándékait.

A Sziklára Épített Ház gondolata 1992 pünkösdjén fogant meg, akkor, amikor már harmadszor vettünk részt a csíksomlyói búcsún, továbbra is a gyimesi keresztaljakhoz csatlakozva. Már addigra sok család személyes kapcsolatot is kialakított az ottaniakkal, hiszen előző évben a magyarországi pápalátogatás eseményeire meghívtuk a gyimesfelsőlokiakat, akik 3 busszal jöttek, debreceni családoknál kaptak szállást. Szinte mind a százhúszan először jártak Magyarországon. Négy helyszínen is láthatták a Szentatyát, vendéglátóikkal együtt imádkozhattak II. János Pál pápával: Debrecenben, Máriapócson, Budapesten a Népstadionban és Hősök terén. Így aztán a következő pünkösdre még többen mentünk, sőt, a Svetits Intézet is csatlakozott hozzánk. Berszán Lajos atya, a község plébánosa szavára az egész falu a vendéglátás lázában égett… Valósággal megszálltuk Gyimesfelsőlokot, és csak csodálni tudtuk az ott tapasztalt, a szegénységben is nagylelkű vendégszeretetet.

Az időjárás viszont nem kedvezett. A magyarországi zarándokok többsége le is mondott a gyaloglásról, de a helyiek, meg a mi összeszokott „kisded nyájunk” nem adta fel. Zuhogó, hideg eső, a hegyeken a sár, az úton a pocsolyák nehezítették zarándoklatunkat. Annál nagyobb volt az élmény: ekkor már százezres tömeg gyűlt össze az ünnepi szentmisére. A virrasztás sem egészen úgy történt, ahogy korábban, de az imádságok egyre mélyebbről fakadtak. Imádkozni is a Szentlélek tanítja az embert!

A hajnali szentmise után a buszok elindultak hazafelé. A hosszú úton az átélt eseményekről, ezek lelki hatásáról beszélgettünk, s hálát adtunk Istennek azért, hogy választott tanítványaiként részesei lehettünk a Tábor hegyi élménynek: „Uram, jó nekünk itt lennünk! Építsünk…”

Igen, építsünk!!! Építsünk egy házat Gyimesfelsőlokon, ahová a helyi családok terhelése nélkül is el tudunk jönni minden pünkösdkor, s mások is Magyarországról egyszerű szállást kaphatnának! Hiszen láttuk már, hogy Európa zarándokhelyeinek milyen fejlett ellátó rendszerük van, ezt kellene Csíksomlyó körül is megteremteni. Ahogy minket megújít a csíksomlyói búcsú, az egész magyarságot is megújíthatná! A magyar kereszténység hajnalán Szent István, Szent László is zarándokházakat épített Róma és Jeruzsálem felé, nekünk meg itt van Csíksomlyó! A csángók megmaradásának is eszköze lehetne egy ilyen ház, amely a kapcsolatok ápolását megkönnyítené, s a csángók maguk is felismernék lebecsült kultúrájuk értékét. Még talán a moldvaiakat is segíthetnénk innen! Ilyen és hasonló gondolat-gyümölcsök törtek elő a fizikai fáradság mögül.

A mi buszunkban utazott Haranghy Sándor építész is a feleségével, elsőként velük beszéltem az ötlet realitásáról. Mennyiből lehetne egy ilyen házat felépíteni? Lehet-e országhatáron kívül építkezni? Hogyan lehetne pénzt szerezni egy ilyen tervhez? Mellettük ült a jogász Kovács Ilona, s mindjárt felajánlotta, hogy szívesen segít egy alapítvány létrehozásában, s mások is lelkesen támogatták az ötletet.

A korábbi években Fodor András atya a KÉSz lelki vezetőjeként velünk tartott, ebben az évben azonban a Svetits buszában utazott mint a gimnázium hittanára. Jól ismerte az út nevezetes helyeit. Most ismereteit és élményeit a diákok és tanárok szolgálatába állította. Mint utóbb kiderült, a Lélek őt is megihlette, ő is éppen azt fontolgatta, hogyan lehetne építeni egy zarándokházat Gyimesfelsőlokra. Már évekkel előbb, az erdélyi menekültek fogadása nyomán az ő vezetésével jött létre a Máltai Szeretetszolgálat Debrecenben, amelyre ebben az ügyben is lehetett számítani. Csodálatosan készített elő mindent a Szentlélek!

Igazi katartikus élmény volt annak felismerése, hogy a közös zarándoklatok, a mindnyájunkat mélyen érintő pünkösdi élmények után a Szentlélek egymástól függetlenül mindkettőnket hasonló gondolattal ajándékozott meg. S ha ilyen hatalmas a Megbízónk, bármilyen kevesek is vagyunk, meg kell csinálnunk…

Berszán Lajos atya, kérdésünkre elmondta, bizony, ő is örülne egy ilyen épületnek. Van is ott egy telek, amit ajándékba kapott a plébánia, csak az adományozója van oda temetve, de jól elférne rajta egy ház is. Augusztusban Haranghy Sándorral kimentünk megnézni azt a helyet. Éppen árvíz volt. „Szakadt a zápor, ömlött a víz…” Az a telek azonban nem állt víz alatt.

S még ebben az évben, 1992 őszén a KÉSz nevében Debrecenben bejegyeztettük a Sziklára Épített Ház – csángó-magyar lelki közösség -- Alapítványt. Akkor még nem tudtuk, milyen nagy feladatot vállaltunk, s mekkora lesz a jelentősége ennek a sok nehézséggel járó építkezésnek. De ha tudtuk volna, akkor is csináltuk volna, s ha könnyebb lett volna, nem is szeretnénk ennyire!

Keresztesné Várhelyi Ilona
(a debreceni KÉSz alapító elnöke)